Elmélkedések a csendben megélt együttműködésről
II. RÉSZ
Az engesztelés nem mindig a szenvedés rendkívüli pillanataiban bontakozik ki. Sokkal gyakrabban a csendben, a láthatatlanságban, a mindennapok ismétlődő egyszerűségében élődik meg. Szűz Mária életének legnagyobb része ilyen volt: Názáret rejtett évei, amelyekről az evangéliumok alig szólnak – mégis ezek hordozzák az engesztelő életforma egyik legtisztább mintáját.
Mária bűntől való teljes mentessége nem jelentett érzelmi védettséget vagy emberi könnyebbséget. A szeplőtelen lélek érzékenyebb a szeretetre, és ezért érzékenyebb a fájdalomra is. Názáret csendjében Mária nem menekült a hétköznapok terhei elől, hanem teljes szívvel vállalta azokat anélkül, hogy különleges szerepét hangsúlyozta volna.
Ez a rejtett élet engesztelő élet volt. Nem azért, mert Mária bűnt jóvátételezett volna, hanem mert a tökéletesen Istenre irányuló szeretet minden áldozatát felajánlotta. A mindennapi munka, a gondoskodás, a várakozás, a bizonytalanság – mindez az engesztelés csendes formájává vált benne.
A názáreti évek különösen tanítanak bennünket arra, hogy az engesztelés nem feltétlenül rendkívüli. A legtöbb ember élete nem látványos szenvedésekből áll, hanem aprólékos kitartásból, amelyet senki nem tapsol meg. Mária engesztelése ebben a rejtettségben válik példává: nem keresi a keresztet, de nem is kerüli el az áldozatot.
Szűz Mária nem azért él engesztelő életet, mert erre felszólítják, hanem mert létezése egésze Istennek ajándékozott élet. Ez a bűntől mentes szív természetes mozdulata: minden Istené, ezért minden vissza is tér hozzá.
Názáret csendje számunkra is kérdést tesz fel. Vajon el tudjuk-e fogadni, hogy az engesztelés sokszor nem nagy tettekben, hanem hűségben és kitartásban áll? Szűz Mária itt is Anyánk és Tanítónk: megmutatja, hogy a kegyelem nem kivon a mindennapokból, hanem megszenteli azokat.
