A bűnbánat tehet igazán naggyá bennünket. A pápától kezdve a gyerekig akkor a legnagyobb az ember, amikor gyónni megy. Most körüljárjuk a bűnbánót, önmagunkat, és meglátjuk, hogy a bánatunk legtöbbször mennyire tökéletlen, mennyire semmi.
A súlyos bűn megsemmisíti az embert. Ez nem üres szó, hanem halálos tény. Nem is fejezi ki az egész valóságot: az ember ezáltal nemcsak nullává lesz, hanem átkerül a negatív tartományba. Az ember igazi nagysága, hogy ebből a feneketlen mélységből ki tud emelkedni. Ezért olyan óriás az, aki gyónni indul.
De nézzük csak meg: Mi miatt bánjuk elkövetett bűneinket? Bűneink előbb-utóbb meghozzák a maguk „gyümölcsét”: ezer bajba kerülünk miattuk. Sokan csak azért bánjuk bűnös dolgainkat, vagy hagyjuk abba, mert félünk a törvénytől, az emberek ítéletétől, a megvetésétől. De ez semmi, ennyire a kutya is viszi, vonyítva szalad el, ha megverik.
A bűn másik következménye, hogy kibírhatatlan lelkiállapotot hozhat létre. Ugyanis senkinek sem sikerült még saját magát igazán meggyőznie arról, hogy helyesen tett, amikor bűnt követett el. (S ha mégis, az a lélek halálát jelenti.) Lelkiismerete zavarja. Feszültség, szorongás, öngyűlölet, halálfélelem, képzelődések, ingerlékenység vesz erőt rajta. Hogy ezt legyőzze, menekül ételbe-italba, magányba, utazásba, munkába, öngyilkosságba.
Elgondolkoztató dolog történt velem. Valaki több mint húsz éve megsértett – én már nem is emlékszem rá –, s amikor találkozott velem, első dolga volt bocsánatot kémi. Mennyire bánthatta a lelkiismeret húsz hosszú éven át. Ez szép, de azt kell mondani erre is, hogy nem sok. Messze-messze van az igazi bánattól: csupán saját magán akart könnyíteni. Nem javulni akart, csak menekülni az önkínzástól.
Bánatunknak akkor lesz értéke, ha valamiképpen belefoglaljuk Istent. Sajnálkozásunknak tehát ne csak természetes, hanem mindenekelőtt természetfeletti oka legyen. Ennek az alsó foka, hogy félek Isten büntetésétől. Tudom, hogy Ő nem nézi tétlenül az ellene és törvényei ellen folyó emberi lázadásokat, a földi életben is, odaát is büntet. Ezért a veszélyhelyzet, amikor nagy szükségem lenne arra, hogy ez az Isten segítsen, ne büntessen, kihozza belőlünk a bánatot.
A választott nép történetében is látjuk, hogy amikor jó dolguk volt, elfordultak Istentől, amikor verte őket, visszatértek. A katona a fronton megfogadja, hogy ha egyszer kiszabadul ebből a pokolból, mindenkinek elmondja, milyen jó az Isten. Azután hazakerül, és senkinek nem szól egy szót sem.
Fájdalmas látni, hogy egész magatartásunkból Isten felé is, ember felé is, hiányzik a jóság. Hálátlanok vagyunk, csak kihasználjuk a másikat. Ebben a bánatban, amit a félelem hoz ki az emberből, ez van. Jézus csodálatos jósága, hogy ezt a semmit is elfogadja a szentgyónásban. Erre építve is megbocsát.
Milyen az igazi bánat? A tökéletes bánat? Alapja az Isten iránti szeretet. Bánom, mert velük a végtelenül jó Istent megbántottam. Nem a félelem ejti az ilyen embert kétségbe, hanem az szorítja össze a szívét, hogy milyen hálátlan is volt! Elrémíti a távolság, milyen messzire került az örök, végtelen Jóságtól. Régi életét megveti és elveti, utálja, és a szeretetben megszületik az igazi új ember. Ez nem egy pillanatra szól, nem is egy napra, hanem olyan erős benne az akarás, hogy nem is mer arra gondolni, hogy újból visszaessen!
Emlékezzünk sokszor Jézus kínszenvedésére. Ha együtt tudunk Vele érezni, sajnálni, megsiratni Őt, miénk az igazi bűnbánat. Próbáljuk meg, és a törpéből óriás lesz, és az igazi bánat nyomán valami egészen rendkívüli öröm tölti be majd szívünket.
Részlet Erdődy Imre atya 1979-es nagyböjti szentbeszéd-sorozatából
(forrás: Katolikus kalendárium 2008)
